2010. április 20., kedd

Nagypénteki igehirdetés - Kalit Eszter

2Kor 5,14-21  
Sok-sok évvel ezelőtt két család között óriási viszálykodás volt. Már maguk sem emlékeztek, hogy pontosan honnan eredt az egymás iránti előítélet és gonoszság. Éveken keresztül folyt köztük a harc, annak rendje és módja szerint, ahogy a középkorban konfliktusokat szokás volt elintézni. Egyik sem sajnálta a másik javait, életét. De egy idő után mind a két család rájött arra, hogy muszáj véget vetniük az örökös háborúnak. Nagyon megfogyatkoztak és elgyengültek. Ekkor elhatározta a két család, hogy egy utolsó párbajjal döntik el a harcot. 
Kiválasztottak egy-egy ifjút mindkét családból. Amelyiknek sikerül a másikat meglőnie, az a család lesz a győztes, és azé lesz minden megmaradt birtok és vagyon. A párbaj lezajlott, és nagy csend volt a fegyverek eldördülése után. Senki sem sebesült meg, mindenki boldog volt, mindenkinek megmarad az, amije van, és végre békét köthetnek. A békeszerződést gyorsan alá is írták, és mindenki távozott megnyugodva, de akkor vette észre a családfő, hogy a fia nagyon sápadt, és a kezét szorítja a sebére, amiből szivárog a vér. Ijedten szólt a fiához: Te miért nem szoltál, miért nem kiáltottál? A fiú egyre sápadtabb arccal és elhalkuló szavakkal csak annyit tudott már mondani: Atyám, akkor nem lett volna soha békesség!
Keresztyén Gyülekezet, kedves testvéreim! A mai ünnepen arra emlékezünk, hogy mit tett értünk Jézus Krisztus. Mit tett a mi Urunk azért, hogy nekünk békességünk legyen, és mekkora áldozatot vállalt a mi megszabadításunkért. Kétezer évvel korábban a mai napon a csőcselék és a főpapok szavára kimondta Pilátus az ítéletet Isten Fia felett. A fölött, aki bűntelen és ártatlan volt, és ő némán tűrte a megaláztatást, a szenvedést, mert így végezhette csak el azt a tervet, ami az emberek megmentését szolgálta. Nehéz keresztjével, minden utolsó erejét összeszedve végig járta a fájdalom útját. Volt, aki segíthetett egy kis időre neki a keresztet cipelni, volt, aki meggyötört arcáról letörölte a verítéket. De a Golgotához vezető út a meggyötört testnek és az egész emberiség bűnösségét cipelő Krisztusnak óriási szenvedést jelentett. Két lator közé keresztre veszítették. Tenyerét és lábát szegekkel ütötték át. Halál fájdalmai közepette még a kereszt tövében zokogó anyját rábízta tanítványára, még volt ereje a gyilkosaiért is imádkozni. Bocsásd meg nekik Atyám, nem tudják, mit cselekszenek. A halálnak kiszolgáltatva, a legnagyobb fájdalmat, szenvedést átélve délután háromkor elvégezve művét kilehelte lelkét. Holtan csuklott le feje az ártatlanul szenvedő Krisztusnak, minden ember legnagyobb félelme, a halál valósága lépett be az ő életében is. Ő, aki az Isten egyetlen Fia, Ő,aki minden szavával és életével Isten szeretetét hirdette nekünk, érthetetlenül és minden szenvedést felülmúló kínok között eltávozott, meghalt. Sötétség lett és földrengés rázta meg a Golgotát és Jeruzsálemet. A templom kárpitja ketté hasadt. A kereszt tövében maradt katonák is megrettenve tapasztalták, hogy most Isten Fia távozott közülünk. Gyász és végtelen nagy feketeség borult a világra. A tanítványok, a családtagok szívét végtelen, fel nem fogható szívet tépő fájdalom hatotta át. Akit szerettek, akit nagyon szerettek eltávozott, akihez minden reményüket fűzték meghalt. A város viszont a szombat nappal kezdetét vevő ünnepre készült. Arimatiai József, Jézus egyik követője Pilátustól titokban megszerezte az engedélyt. Levettét a keresztről a testet, gyolcsba göngyölték és arimatiai József frissen elkészült sziklasírjába fektették. A városra nagy és mély sötétség borult. Jézus este hatkor ebben a sziklasírba temették. Egy nagy követ göngyölítettek a sír szájára. Igen hatkor, ezelőtt szinte kétezer évvel eltemették a mi Urunkat, Jézus Krisztust. Gyász és sötétség borult az egész világra.
Az gyász éjszakájában felsikoltott egy kérdés. Az a kérdés, ami minden gyász legszomorúbb és legfájdalmasabb kérdése. A tegnap este az ifjúsággal megnéztük A Jézus Krisztus, Szupersztár című passió musicelt, és ott is több dalban és több ajakról szállt az ég felé a tanácstalan kérdés: Miért? Miért engedted, hogy így történjen? A legmélyebb gyász legszomorúbb kérdése: Miért hagytad, hogy így történjen?
A gyász mélységében, a nagypéntek fekete fájdalma közepette mindannyian értetlenül állunk. Csak igénk szava suttogja felénk: „Máskülönben nem lett volna soha békesség!”
Pál apostol szavai hosszan visszhangozhatnak bennünk: Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik, az embereknek vétkeiket. Krisztus ártatlan szenvedése és halála volt az ára a mi békességünknek.
De hol volt a viszály? Hol és miben volt az emberiség évezredeken át tartó történelme alatt a harc, hogy Isten ekkora áldozatot vállalt? Mi rontotta el az Isten és ember viszonyát, hogy csak ilyen óriási áron lehetett visszaállítani a békességet? Mi az, ami miatt mi is haragszunk sokszor az Istenre? Mi az, amivel mi is vádoljuk olykor?
Az egyik oldalon ott van Isten, aki méltón haragudhatott az egész emberiségre, mindazokért a vétkekért, amit ellene elkövettek. Ő vezette és óvta az emberiséget, de az újra és újra megfeledkezett róla, vétkezett a rend, a jó ellen. Az emberisséghez hozzátartozó bűn számtalanszor szembeszegült Istennel és az élettel. Megfeledkezett teremtőjéről és egyedüli megtartójáról, és maga kovácsolt célok fele törekedett az Isten háta mögött.
A másik oldalon ott van az emberiség haragja és értetlensége. Voltak olyan gondolkodók, akik finoman úgy fogalmazták meg ezt a haragot, hogy Isten elhagyta az emberiséget, megteremtette, de utána magára hagyta. De ezt a haragot, mi is ismerjük. A gyász fájdalma közepette, a veszteségek, az élet nehézségeit, kudarcait megnem oldott kérdéseit tapasztalva harag és elégedetlenség izzik szívünkben. Miért hagyja ezt az Isten? E kérdés után sokan nem küzdenek a válaszért, és haragukban hátat fordítanak a templomnak, a gyülekezetnek. Ez az a két viszály, ami távolt tart minket az Istentől.
Volt és van viszály az emberek és Isten között, de Isten nagypénteken mindennél hangsúlyosabban elárulta, hogy minden viszály ellenére, a bűnei ellenére is szereti és megmenti az emberiséget! Ő megbékélt velünk. Mindazok, akik Fia keresztjének tövében keresnek menedéket, mindazok, akik átérzik, hogy Jézus magára vállalta a mi bűneinket Isten magához fogadja, minden emberért kiáradó szeretetével magához öleli, és új élettel ajándékozza meg.
Így a mai gyász istentiszteleten, amikor Krisztus szenvedésére és áldozatára emlékezünk, ma amikor a békesség szerző sírjára rágördítették a nagy követ Pál apostollal együtt hangosan kérlek benneteket: „Krisztusért járva követségbe, mintha Isten kérne általunk: Krisztusért kérünk, békéljetek meg az Istennel!” Isten irántunk való szeretete Krisztusban felülmúl minden általunk elképzelhető mértéket: Békéljetek meg az Istennel!
Krisztus keresztjéhez roskadva és elfogadva Őtőle a megbékélt új életet, vigyük a drága áron szerzett békesség üzenetét szerte a világba.
Zárásképpen egy történetet szeretnék elmesélni. Gondolom hallottak már a testvérek Böjte Csabáról. Ő egy ferences rendi szerzetes és pap, aki már évek óta működtet Déván, a mai Románia területén egy nagy árvaházat. Az ő életrajzáról szól a történetem:
„A kolozsvári születésű szerzetes korán árvaságra jutott. Édesapját 1956 után egy tavaszváró verséért, úgymond rendszerellenes izgatásért hét év börtönre ítélték, amelyből négy és fél évet le is töltött. Itt értesült gyermeke születéséről: édesanyja beküldte a kis kék papucsot, amelyből tudta, hogy kisfiú érkezett. Szabadulása után néhány héttel a börtönben elszenvedett kínzások miatt iszonyú fájdalmak közepette meghalt. Édesanyja nagy nagy áldozat árán egyedül nevelte két gyermekét, Csaba testvért és az édesapa halála után fél évvel világra jövő kislányt.
A gyermekben tehetetlen bosszúvágy ébredt édesapja gyilkosai ellen, majd ráébredt, hogy ők, a gyilkosok is áldozatok, egy embertelen rendszer becsapott szolgálói. Nem ellenük kell harcolnia, hanem a sötétség, a bűn, a gonosz ellen. Szeretetet vinni az embereknek, fényt gyújtani bennük. Élete azóta ennek a jegyében telik.”
Krisztus keresztjének gyászában megtorpanva, a becsukódó sír fájdalmát átérezve ismerjük fel, hogy Isten mindezt értünk való végtelen szeretetőből engedte megtörténni. Béküljünk meg az Istennel és legyünk mi is a békesség követei, aki szeretetének hírét és fényét viszik a sötétség, bűn és gonoszság világába! Ámen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése